|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 124 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-124 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Isán István Csongor 2011. március 7.Program, ami fellendítené a magyar közösségetA Szent István-tervről tartott megbeszélést Böjte Csaba pénteken a Csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban. A ferences szerzetes nemrég közzétette a tervvel kapcsolatos elképzeléseit, most pedig arra volt kíváncsi, milyen reakciókat váltottak ki az általa megfogalmazott gondolatok, illetve a tervet hogyan lehetne konkrét formába önteni. Bevezetőjében Böjte Csaba arról beszélt, hogy sok olyan embertársunk van, akik az élettől kapott feladatokkal nem képesek egy adott ponton magukban megbirkózni. Ilyenkor szükség van arra, hogy a közösség segítő kezet nyújtson annak, aki elakadt, azért, hogy újra talpra álljon, és a maga során ő is segítsen másokon. A terv gyakorlatba ültetéséhez kellenek források, szükséges bevonni mindenkit, aki úgy érzi, hogy valamit tehet annak érdekében, hogy az erdélyi magyar közösség fejlődni tudjon – hangzott el. A legfontosabb problémának a jelenlévők a munkahelyek teremtését jelölték meg. Csaba testvér hangsúlyozta, közösségi programok kellenek, amelyek megadják a lehetőséget az embereknek, hogy dolgozzanak és értelmesen éljék le életüket, vállaljanak gyereket, és a megszületett gyerekeket ne árvaházba adják. A javaslatok között szerepelt például egy házépítési program, amely segítené az embereket abban, hogy könnyebben és olcsóbban építkezhessenek. Amint a megbeszélésen jelen lévő Hajdu Gábor megyei tanácsos hozzászólásából kiderült, a megyei tanács már elkészíttetett olyan házterveket, amelyeket ingyen bárki rendelkezésére bocsátanak, aki építene, de meg akarja spórolni a tervezési költségeket. A politikus azt is elmondta, hogy a megyei tanács határozottan kiáll a közösség épülését és gyarapodását szolgáló kezdeményezések mellett, és a Szent István-terv támogatója. * A Szent István-terv alapvető célkitűzései A Szent István-tervről megfogalmazott szövegében Böjte Csaba rámutat, hogy a csodálatos adottságok, a rendezettség és tisztaság mellett be kell látni, hogy szülőföldünkön „nagyon sok gond, probléma van”. A három problémacsoport, amit a szerző beazonosít, az elhanyagolt táj, a gondatlanul kialakított városfejlesztések, valamint a műveletlen és tanulatlan emberek nagy száma, akik nem tudnak eligazodni a modern világ kihívásai közepette, és sokszor az alkoholba menekülnek, depresszióba esnek. A terv a társadalom alsóbb, perifériáján levő rétegek gondjainak megoldását keresi. A problémákat és a javaslatokat Böjte atya három részre tagolta: Tündérkert (tágabb környezetünk gondjai); a „Roncsház-program” (a lakáskörülmények javítása); a harmadik rész egy átfogó, Kárpát-medencei népnevelési program beindítására tett javaslat. Isán István Csongor , Hargita Népe (Csíkszereda) 2011. július 18.Helytállás„Egy minap közzétett felmérés szerint több mint hárommillió román állampolgár dolgozik külföldön. Szakemberek szerint ezek legtöbb negyede, ha visszajön az országba. Hivatalos iratok szerint közel kilencszázezer romániai munkavállaló van Olaszországban, közel nyolcszázezer pedig Spanyolországban. Közben Romániában egyhavonta „eltűnik” kb. egy községnyi ember a negatív népszaporulat következtében, átlagban havonta négy-ötezerrel kevesebb gyerek születik, mint ahányan elhunytak. A kivándorlással együtt a népességfogyás Romániában szédületes iramú, és ez valószínűleg látszani fog a népszámlálási eredményekben is” Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda) 2011. augusztus 17.Erdély elfoglalása szimbólumokkalÉletterünket elárasztják a szimbólumok. Természetesen harc indult be különböző szimbolikus helyek megszerzése érdekében, illetve különböző helyek szimbolisztikával való feltöltésére. Ebben a komoly tétre menő jelháborúban a nemzeti szimbólumok és az egyházi szimbólumok nagyon fontos szerepet játszanak. Trianonnal kezdődően az Erdélybe betelepedő román hatalomnak kulcsfontosságú volt, hogy saját kiemelt helyeit létrehozza, a meglévőket központivá emelje annak érdekében, hogy mindazt, amit gyenge lábakon álló történelmi tana hirdetett, végül valóssá tegye a jövőben. Az ortodox egyház ennek a harcnak a derekát vállalta: a két világháború között született az a terv, hogy minden erdélyi településre építsenek egy ortodox templomot. Ha ez megépül, akkor majd fel lehet tölteni tartalommal, hívekkel, akik elsődlegesen a saját kiemelt helyükre fognak koncentrálni majd, nem is érdekli őket egyéb. Akkor az ortodox egyház vezetése (egyeztetve a világi hatalommal, vagyis a bukaresti kormánnyal) el is kezdte kivitelezni ezt az elképzelést (az egyeztetésekre vonatkozóan komoly dokumentáció is van a levéltárakban). A folyamatot a kommunisták szakították meg. Természetesen nem azért, mert nekik nem volt fontos a magyar szimbólumok eltüntetése és Erdély elrománosítása. A kérdésre gonosz választ találtak: kitűzték maguknak, hogy minden létező kiemelt érzelmi töltettel ellátott helyet, jelet eltüntetnek. Helyette épültek a szürke városok, keverték az embertömegeket, amíg nemcsak a szimbólumok, hanem az értékrendszerek is kezdtek eltűnni, helyet adva egy, a kreativitást csak a túlélési reflexekben ismerő létezésnek. Az értékek és szimbólumok világában a rendszerváltással együtt új fejezet nyílt. Erdély továbbra is csatatér maradt, ebből a szempontból is. Tapasztalva, hogy a kommunista kísérlet, de a hiteltelenségük miatt is, a kiemelt helyeknek tekintett központokat maguk a románok tisztelik a legkevésbé, a nacionalista elitek újra az ortodox egyház kezébe adták a lehetőséget, hogy kidolgozza saját válaszát a kialakult helyzetre. Ez pedig hasonló volt, mint a két világháború között: kolostorok és templomok építése. De az ortodox stratégák tanultak a kommunista próbálkozásból is, és nemcsak a saját befolyás növelésére gondolnak már, hanem a többiek szimbólumainak tagadására is. Ezért főként olyan helyekre emelik bálványaikat, ahol ezek a táj eredendő harmóniáját megrontják. És ezt a stratégiát a mai napig folytatják. Mindenhol bepróbálkoznak. Például keresztet állítanak a Maros forrásához – nem lehet? A keresztet felállítják máshol. Nem számít, hogy nincs építkezési engedély, nem számít, hogy esztétikai szempontból semmilyen standardoknak nem felel meg. A dolog nem erről szól, nem is arról, hogy a Mindenható tiszteletére épüljön valami. Csak arról, hogy épüljön valami, azzal a reménnyel, hogy majd a mennyiség győzedelmeskedik a minőségen. Mit tehetünk mi magyarok, akik ellen ez a lendület irányul? Erre a kérdésre még koherens válasz nem született. Szerintem elsősorban hirdessük a minőség elsőbbségét, a szellem hatalmát az anyagi felett. De emellett próbáljunk meg gátat szabni a mennyiségi terjeszkedésnek is. Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda) 2011. szeptember 9.NosztalgiaA hétvégén van a 71. évfordulója annak, hogy a magyar hadsereg elérte a Székelyföldet, és elkezdődött az a rövid korszak, amire úgy emlékszünk, mint a „kis magyar világ”. A tényeket ismerjük, a kis magyar világot úgy elvitte a történelem szele, mintha nem is lett volna... Akik élték, azok emlékeznek még rá. Mi is, akik tőlük hallottuk a történeteket, nosztalgiával gondolunk arra az időszakra, mint az utolsó reménysugarára annak, hogy Trianon igazságtalanságát orvosolni lehet területi korrekciókkal. Arra a négyéves időszakra ipari és befektetési szempontból is gondolhatnánk nosztalgiával, hiszen vasútvonalak épültek, és a magyar állam igyekezett komolyan venni szerepét itt is. A háború mindent lerombolt... Van egy áramlat a magyar közgondolkodásban, hogy hibás dolog nosztalgiával emlékezni arra, ami akkor volt. Aki felsóhajt, ha a bevonulásra gondol, az valójában a zsidók üldözését, a háború förtelmeit igenli, állítják többen is azok közül, akik jelen vannak a publikus térben. Nehezen feldolgozható, ami Európában történt a második világégés alatt. De az erdélyi magyar emberek nem azért gondolnak nosztalgiával a negyvenes bevonulásra, és arra a rövid, nehéz, de mégis magyar világra, mert egyetértenek a mészárlással, mert holnap fegyvert akarnak ragadni, és elkezdeni lövöldözni. És nem is arról van szó, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a realitásokat, belátni az új világrendet. A legtöbbünknek nincs személyes élménye az időszakról, hisz nem is lehet. Arról van szó, hogy mi magyarok (nem tudom, mások hogyan vannak vele), szeretjük a saját sorsunkat a saját kezünkben tartani. Ha nehezebb nekünk, ha érezzük, hogy beleszakadunk, akkor is jobb szeretjük magunk intézni a magunk dolgait. Akkor azt vártuk, hogy úgy lesz. Annak ellenére, hogy az első világháború óta halljuk az ígéreteket mindenhonnan, nem kaptuk meg a minket megillető jogokat. Nap mint nap el kell szenvedjük, hogy mások és máshol döntenek rólunk, az általunk lakott területek kincseinek sorsáról, a megtermelt javakból származó haszonról. Az ember egyénként nem lehet szabad, ha közösségileg is nem örvend bizonyos szabadságoknak. Ha ebből a szempontból nézzük, nem vagyunk teljesen szabadok. Ahogy pedig most látszik, szabadságunkig nagyon hosszú az út. Hinnünk kell abban, hogy megszerezzük újra azt, ami nekünk jár. És ha néha elér a nosztalgia, mert érezzük, hogy Erdély értékeit mégiscsak magyar időben építették fel, hosszú évszázadok alatt, akkor nincs amiért szégyelljük magunkat. Felsóhajtunk, és az élet megy tovább. A költőt idézve: A víz szalad, a kő marad... Isán István Csongor Hargita Népe. Erdély.ma (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
